11. fejezet

Sziasztok! Igen..tudom.. sokat késtem. Mentségeket nem akarok keresni. Üdvözlöm a 3. feliratkozót is, ( elárulom miatta álltam neki most annyira megörültem ;) ) remélem még lesz több. Hagyjatok nyomot jó olvasást! Tami  U.I.: kicsit depis lett, nézzétek el, végül is ez a blog lényege:D 

Sötétben ültem az ágyamon, csak a gépem halvány világítása látszott meg a szobában. Nem zavart senkit, egyedül voltam. Éjjel fél 3 órakor az emberek 80% alszik. Ez lenne a normális, de jelen esetben nálam semmi sincs rendben. Igaz, még van 1 napom leadni a jelentkezési lapot, csak a döntés nem született meg. Ott virít a fehér lapon feketével, annyi dolgom lenne, hogy az ˝elfogadom,˝szócskát besatírozom. De mégsem tudom megtenni. Hogy miért? Mert van egy fiú az életemben, akivel nem tudom milyen a kapcsolatom, de képtelen vagyok itt hagyni. Van egy legjobb haverom, akit ha elhagyok, nem tud boldogulni a szerencsétlen formája miatt. Van egy barátom, aki szinte már testvérem, annak ellenére, hogy az elején ki sem álltuk egymást. De ő segített a bajban, sőt, mindenben, amiben csak tudott. Dilemma -dilemma hátán, mindez már szinte nyomasztott. A sok át alvatlan, végig forgolódott éjszaka után sem tudom a helyes választ. És ez elszomorít. Kihagyhatatlan lehetőség, de nem élek vele. Mintha nem én lennék, hanem valami idegen szerelmes gondolkodású ember. Mert igen, szerelmes voltam Harry Stylesbe!

Sóhajtva raktam félre az ölemben helyet foglaló Notebookot. Feltápászkodtam, és elindultam kifelé, onnan egyenesen a konyhába. Erre a hétvégére úgy döntöttem itthon ütöm el az időt. A húgocskáim már sokat emlegették, hogy keveset járok haza, ahogyan anyukám is. Így hát éltem a lehetőséggel, és befészkeltem magam a régi szobámba, ahol életem 15 évét töltöttem.

Halkan tettem meg a már jól ismert utat, de látszott, hogy elszoktam. Amit régen úgy tudtam, mára halvány lett. Éppen ezért minden lépésem megizzasztott, nehogy a recsegő zuhogó padló felébressze a családot. A konyhához érve belerúgtam a macskába, ami fogalmam sincs hogyan került oda. A hűtő ajtó fiókjából tejet vettem ki, amit, míg megmelegítettem egy bögrében, sikeresen kiborítottam. Jelzem, mindig is ilyen szerencsétlen voltam, csak eddig ez eltompult a folytonos tanulás mellett.

Most egyedül voltam, és tudtam a gondolataimmal foglalkozni. Ismét. Megfigyeltem a bögre mintáit, de a kalandozó gondolataim természetesen egy pillanat alatt más felé indultak. Rájöttem a helyes válaszra. Ezzel elrontom az egész életemet, félek is, mi lesz, ha minden megváltozik. Lehet, hogy mégsem Harryt fogom szeretni, esetleg jön egy lány, aki 360 fokos fordulattal megváltoztat bennem mindent, az érzéseimet, a másságomat vagy talán magát Hazzal való kapcsolatomat. Tudom, hogy hozzá a lányok állnak közelebb, és én vagyok az egyetlen kivétel.

A már kihűlt bögre tejemet az asztalon hagyva felálltam a székről, és fájó szívvel indultam vissza a szobámba, ami a rejtekhelyet jelentette a kifacsarodott lelkemnek. Ez mind úgy hangzik, mint egy emós tini lány élete. Mindennek, szépnek és boldognak kéne lennie, ahogy azt az emberek olvassák. De most le kell bontanom a fátylat. Mert az élet nagyon nem egy boldog napló. Mindenkinek vannak olyan dolgai, ami csak bent van, és motoszkál, sohasem szabadulhatsz meg tőle. Vagy, mert félsz kimondani dolgokat, és elzárkózol a külvilágtól... Vagy, mert csak szimplán önzőek az emberek és az önsajnáltatást nagyobbra tartják annál, hogy kicsit is gondoljanak azokra, akiknek tényleg fáj. Mert mintha nekem annyira fájna... igen, ez gyakran megfordul a fejemben. Önsajnáltatás? Teljes mértékben. Nem akarom, hogy más próbáljon felvidítani. Megvagyok magamban, és ez megfelel még.

Szobám közepén megállva elgondolkoztatott az a dolog ott szemben a falon. Vagyis dolgok. Egy fotó, amin az arab barátommal egymást ölelve állunk a parkban, és egy naptár benne egy öntapadós neon színű papírral. Ott helyben akkorát csaptam a homlokomra, hogy holnap is látszani fog. De én hogyan lehettem ekkora barom? Itt volt az orrom előtt, és nem vettem figyelembe. Zayn holnap indul haza a családjához. Az órám éjjel 3:00-át mutatott. Hétfő van. A jelentkezés határideje.

- Gyerünk már, hol vagy? – kérdeztem a telefonomat, ami nem akart elő jönni. Úgy beszélek, mintha a kutyám lenne. Leguggoltam, és az ujjaimmal össze-vissza tapogatózva keresgéltem, kisebb-nagyobb eredménnyel. A tolltartóm előkerült, majd később a keresett tárgy is. Elküldtem egy SMS Z nek, és az ágyon fekve a sajgó homlokomat tapogattam. Elmosolyodtam. Aztán nekiálltam vigyorogni, és konkrétan röhögő görcsöt kaptam. Nem tudom ez honnan jött elő, de nagyon jól esett. A határtalan nevetés a semmin, ahogy azon kéne aggódnod, ne ébredjenek fel a házban, de téged ez pont nem érdekel, mert végre magad sem tudod milyen rejtekhelyről került elő ez a vidámság. Fájó gyomorral hagytam abba, hosszan elterültem az ágyon hagyva, hogy elvigyen az álom. Néha-néha felvihogtam, ismételten a semmin, de talán ez megszokott egy Louis Tomlinsontól.

***

- Ha nem akarod, nem kell!

- De! Megcsinálom, remélem, nem okozok csalódást...

- ...

Erre keltem. A szomszédok nyüzsgésére, ahogyan a semmiről vitatkoznak. Bosszantó. Az előny, hogy fel tudtak ébreszteni korán, bár az álmosság nagyúr, sikerült legyőznöm. Fél órás készülődés után frissen (azt nem mondom, hogy kipihenten) indultam el az utcánkon az iskola felé. Harry nem tud semmiről, ahogy más sem. Lassan lépkedtem. Miért siessek, ha az életemet készülök elrontani?

Illedelmesen 3-at kopogtattam az ajtón. Szabad! Szűrődött ki.

- Á, mr. Tomlinson, fáradjon beljebb!

- Jó reggelt igazgató úr! Elnézését kérem a korai zavarásért, de döntöttem, azt hiszem véglegesen. – mondtam, miközben az elővett dossziét leraktam elé az asztalra.

- Remélem helyesen döntöttél!

- Én is.

Ennyi volt, amit mondani tudtam. Szinte reszkettem a reakciójától. Elővette a papírokat, és az utolsó oldalra lapozott. Érdeklődve nézett bele. Lassan végigfuttatta a tekintetét, mintha félne attól, hogy beigazolódik a gyanúja. Így is történt. Felnézett rám, egyenesen a szemembe.

- Szóval ez a döntésed!

- Igen, ez. Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de nem tehetem, nem fogadhatom el.

- Értem!

Az ember van, amikor magyarázatot adna, de nem tud. Hogyan magyaráznám ki azt, hogy a fiú szerelmem miatt nem tehetem? Sehogy. Elköszöntem, még egyszer bocsánatot kérve hagytam el a szobát. Egyenesen indultam el a célom felé. Nem miatta tettem, de most vele kell, hogy legyek ebben az utolsó napban. Zayn megérdemli a törődést, pont annyit, amennyit ő adott nekem. Szóval nagyon sokat. Remélem egyszer sikerül neki teljesen visszaadnom. Mert ő is szenvedett sokat, mégis nekem segített. És ez jelenti a barátságot. Az igazi barátságot...