8. fejezet

* Louis szemszöge *

- Ezek honnan vannak? – kérdezte.

Ajjaj, Louis most bajban vagy.  Gyerünk, improvizálj! Súgta egy hang a fejemben.

- Hát… az úgy volt...  hogy tegnap este a parkban tudod – itt közelebb hajoltam hozzá -  megtámadott egy vámpír…  - súgtam titokzatosan.

- Aszta! Mindig is tudtam, hogy nagy a humorod, de ennyire?

Elnevettem magam kínomban. Nem vette be. De persze pont arra számítottam mi? Ennél hülyébb dolgot ki se nyöghettem volna.

- Igen? Még mindig hallgatom! – közölte velem egy kicsit idegesen.

- Hát, tegnap este bevertem magam a szekrénybe. A fürdők átka… megcsúsztam. – makogtam. Ez egy kicsit rendesebb válasz, nem tud bele kötni, csak ha nagyon akar.

- Ügyes, de még mindig gyenge! Nem értem, miért nem tudod kinyögni az igazat? – pattant fel az ágyról. – Ez egyértelműen harapás nyom, és nem vámpíré! Ha már igazat sem tudsz mondani, legalább egy értelmesebb rögtönzést találnál ki!

Hihetetlenkedve néztem rá. Ez egy kicsit durva volt. Legalább, ha itt befejezte volna, de ő tovább sértegetett.

- Tudod, túl sokat tűrtem már el. De nekem itt betelt a poharam. A legjobb haverokról is letehetsz! Reméltem, hogy te normálisabb fajta vagy.

- Mi az, hogy normálisabb? – kérdeztem felháborodva.

- Már semmi! Ugyan olyan vagy, mint a többi! – ordította a képembe. Hihetetlenkedve néztem a szemébe. Lehet, hogy dühös, de ez nem mentség.

- Mint a többi? – kérdeztem csendesen, összetörve. Válasz nem érkezett, csak egy ajtó csapódás. Csak meredten bámultam, nem tudtam megszólalni, vagy esetleg könnyeket ejteni. Az üresség, amit most éreztem nagyon fájt. Felhúztam a lábaimat, és a karommal átölelve meredtem a falra. Úgy nézhettem ki, mint egy őrült a diliházban. A lelkem nem csak darabokra törött, hanem teljesen porrá zúzták. Ó Harry, bárcsak velem lennél! Sóhajtottam.

***

- Hahó! Louis, jól vagy? – hallottam meg egy aggódó hangot.

Lassan kinyitottam a szemem. A világosság zavart, a fejem pedig nagyon fájt. Felültem. Zayn leült mellém, és úgy nézett rám, mintha arra számítana, hogy szívtam, és mindjárt hányok. Ráemeltem a tekintetem, de egyszerűen nem jöttek ki hangok a számon. Szerintem megőrültem.

- Ne szívass, mondj már valamit. Merre van az a szerencsétlen Niall?

- Itt hagyott. – Hopp, mégis sikerült összehoznom valamit.

- Hogy érted? Elment? – megráztam a fejemet, és ettől szédülni kezdtem. – Összevesztetek?

Nem mondtam semmit.

- Ezt igennek veszem. De mégis min?

- Ezen. – Húztam el a számat, és a pólómat is. Amikor meglátta a harapást, megrettent.

- Ez honnan van? – kérdezte fájdalmasan.

- Találkoztam Harry-vel. – böktem ki végre a teljes igazságot. Zayn szemei kikerekedtek, sőt, még a szája is elnyílt. Lehetett látni rajta, hogy megdöbbent.

- De, te nem hetero vagy?

Ezen én döbbentem meg. Úgy emlékeztem, hogy tud róla.

- Ő Zayn, hát szóval. most elítélsz?

- Ez meglepett, de nem. Csak megdöbbentett, hogy lefeküdtél vele.

- Mi? Nem történt semmi!

- De hát akkor ez honnan van?

- Nem onnan! – zártam le gyorsan a témát.

- Szóval Niall nem díjazta a találkozásotokat.

-  Nem tud róla. Nem mertem neki elmondani, és ettől kiakadt. – hajtottam le a fejemet.

- Nyugi, kibékültök. Nem bírtok egymás nélkül élni! – nevetett fel.

- Azt mondta, hogy azt hitte én más vagyok, mint a többi. – idéztem fel a fájdalmas szavakat.

- Nem gondolta komolyan! – sütötte le a szemét. Na, ez nem sikeredett neki valami bíztatóra!

* Harry*

Izzadtan, szomorúan és félelemmel ébredtem. Felugrottam az ágyban, és ziháltan ültem a szőnyegre. Csak egy álom volt! Egy rossz álom!

˝Sietve haladtam a sűrűségben, körülöttem minden tele volt erdei növényekkel.   Gyere elő Lou! Merre bujkálsz?   Kacagtam.   Tudom, hogy itt vagy, add fel magad Stylesnek!    Egy keskeny ösvényen lépkedtem, de az ˝üldözöttem˝letért erről, úgy hogy én is irányt változtattam.

Már kezdett esteledni, a szürke köd lidércesen ereszkedett le az erdőre. Nem volt sok hátra, bár nagyon szedi a lábait, ha ilyen gyorsan megy. Az ágak, amiken átverekedtem magam, sok helyen sértette a bőrömet, és alig láttam tőlük valamit. A kezeimet az arcom elé tettem, Úgy próbáltam védekezni.

Még pár lépés után kezdett ritkulni a növényzet, és egy tisztásra értem, ahol nem volt senki.   Lou?   Hangom remegett és félénk volt. Hiába pásztáztam a rét minden egyes pontját, nem volt rajtam kívül egy mozgó személy sem. Attól tartottam, hogy örökre itt hagy, ahogyan én tettem vele.

Már 3 perce csak ácsorogtam. Nem jött elő senki, így hát megfordultam, és elhagytam a helyet. Kacagást hallottam. Louis kacagását. Ne! Sikította valaki. Ez afféle nevető sikítás volt. Megtorpantam abban a pillanatban. A hang felé kezdtem futni. Nem sokkal később, ismét egy füves területre értem (Itt még mindig szikrázott a nap, de ilyenkor bármikor hirtelen is eltűnhet). Egy hatalmas tó helyezkedett rajta, aminek volt egy kis félszigete. Nem is annyira kicsi. Egy juharfa állt a széle felé. Terebélyes lombkoronája árnyékot adott, az alatta helyezkedő mohával benőtt rönknek és tuskóknak.

Az ámulatom mikor csökkent, jobban megfigyeltem, és két alak ült a kidőlt fán. Csókolóztak. Közelebb léptem pár lépéssel, hogy lássam az arcukat is. Abban már biztos voltam, hogy az egyik lány. 1-2 méter választott csak el tőlük, de nem vették rá a fáradtságot, hogy abba hagyják, ugyanúgy folytatták a jelenlétem ellenére. Halkan megköszörültem a torkom. A lány felnevetett, a fiú arcát nem láttam, mivel háttal állt nekem. Lassan eltávolodtak, és rám emelték a tekintetüket. Megvizsgáltam őket tetőtől talpig.

Az arcukhoz érve a szívembe szúródott egy láthatatlan tőr, mely vérző sebet hagyott maga után.   ˝Miért?˝ Csak ennyit tudtam kinyögni, azt is suttogva. ˝ Itt hagytál, mire számítottál?˝vigyorodott el gúnyosan Louis. A szemeimbe szúró könnyek tűntek fel. Igaz, itt hagytam, ennek így kellett történnie. ˝Jobb lenne, ha örökre elmennél! Nem kellesz! Nekem itt van Eleanor, neked pedig a magány és a bűntudat!  Utállak Styles! ˝Az elhangzottak után szélsebesen futni kezdtem a sűrűségbe. A gúnyos szavak, amiket attól hallottam, akit a legjobban szeretek, nagyon fájtak. Mint a méreg, lassan ellepték a testem minden pontját, csak kábán tudtam tájékozódni.

Futottam, de nem tudom merre, össze vissza. Semerre sem találtam a haza vezető ösvényt. Kavarogtam a sötét nyirkos erdőben. Kezdtem elfáradni, fáztam, és zokogtam. Fájdalmasan döbbentem rá, hogy eltévedtem. De kell lenni egy kijáratnak! Eleanor kuncogását hallottam.  ˝Ő az enyém! ˝Nevetett. ˝Nem!˝ Ordítottam bele az ürességbe, de választ nem kaptam, csak egy gúnyos vigyort.

***

Ez nem történhet meg! Ő az enyém, nem Eleanoré vagy Niallé esetleg más emberé. Beszélnem kell vele! Az órámra pillantottam. Fél 7. Ha alszik, felkeltem nem érdekel! Megnyomtam a hívás gombot, nem sokkal ezután fel is vették.

- Lou? – kérdeztem. A hangom még mindig remegett.

- Ha.. Harry?

- Beszélnem kell veled! Bocsáss meg, hogy rondákat mondtam. Nem gondolkoztam! Nekem te kellesz! Szakítok Alisával, csak bocsáss meg, és legyél az enyém! – kétségbeesetten, és kicsit megkönnyebbülve vártam a válaszát.

- Harry... Egy pillanat!

Ennyit mondott, és letette. Pár percig csak némán meredtem a készülékre. Ügyes vagy Harold! Elüldözted a kitöréseddel, azt, akit igazán szeretsz! A telefonom zárát feloldva nyitottam meg a számot. Gondosan, ügyelve a kedvességre pötyögtem meg az üzenetet. Mikor végeztem, elhajítottam valamerre. Nem érdekelt. A fejemet a tenyerembe hajtva merengtem. Azt mondta pillanat. Vajon ezt mire értette? Azóta eltelt 7 perc.  8. 9. 10. 11. Már kezdtem feladni a reményt, mikor valaki kopogás nélkül berontott a szobámba. Egy pillanatra megtorpant, de nem tartott sokáig, elindult, és a nyakamba ugorva adott egy puszit a számra, amely lassan csókba forrt. Szenvedélyesen faltuk egymás ajkát, és zihálva váltunk el. Mind ketten elmosolyodtunk.

- Hát eljöttél?

- Tovább nem tudtam várni! – felelt.

- Istenem Lou, szeretlek! Sajnálom, hogy nem jöttem rá az elején!

- Semmi baj Hazza! Én is szeretlek, sőt szerelmes vagyok beléd! - motyogta halkan a nyakamba.

***

*Zayn*

- Harry, egy pillanat! – ennyit mondott és letette. Mélyen a szemébe néztem, de ő elfordult, hogy egy cipőt kaphasson magára.

- Ez mi volt?

- Zayn, nem érted? Nekem Harry mellett a helyem! Nem érdekel semmi, és őt szeretem! –hadarta izgatottan. Csak a homlokomat tudtam ráncolni. Nyílt az ajtó, és Niall lépett be rajta. Ó basszus, pont a legjobbkor! Csaptam fejbe magam.

- Hová mész? – kérdezte gorombán. Louis-nak esze ágában sem volt válaszolni, sőt egy szót is pazarolni rá. Telefonját a zsebébe csúsztatta, bátortalanul rám emelte a tekintetét. Egy nyugtató mosolyt küldtem neki, ezzel éreztetve, hogy nem lesz semmi baj. Vett egy hatalmas levegőt, majd kifújta, és azzal a lendülettel megindult kifelé az ajtón. Nagyon hatásosra sikeredett, minden elismerésem, mert Ni, száját eltátva nézett utána.

- Merre igyekszik ekkora magabiztossággal?

- Egy számára fontos embert szeretne visszakapni. – válaszoltam. Erre felkapta a tekintetét. Lehet, hogy kicsit kétértelműen sikeredett, de pont ez volt a célom. A szemébe néztem. Nem tudtam semmit kiolvasni belőle, olyan sok érzelem tükröződött benne.

- Styles-hez ment? – mikor ezt kimondta, minden izma megfeszült. Bólintottam. Lassan kiengedte a benntartott levegőt.

- Hát akkor így játszunk... – kacagott fel keserűen.

- Igen, vagyis nem! Én nem játszok sehogyan! Ki lehet hagyni. – ellenkeztem hevesen. Leült a saját ágyára, és mindketten a gondolatainkba meredtünk. Kopogás zavarta meg a szoba nyugtalan csendjét. Lassan felálltam, és sóhajtva az ajtóhoz sétáltam. Nem is én lakok itt, miért én oldom meg a problémákat? Oh, mindegy, amúgy sem akarok sokáig maradni. Kinyitottam az ajtót, ami előtt 2 tanár állt.

- Jó reggelt, miben segíthetek? – kérdeztem illedelmesen.

- Louis Tomlinson-t keressük.

- Öhm, fáradjanak beljebb. – nyitottam ki teljesen az ajtót. Miután sikeresen bejöttek, a szerencsétlen Niall nem vette észre őket, és igen cifra káromkodást engedett el, mikor nem sikeredett neki valami. Zavartan sütöttem le a szememet. – Louis nincs itthon, de mondják, nyugodtan majd átadom.

- Ez egy kicsit személyes dolog, de bízom magában.

Felé fordultam, és összefontam magam előtt a kezemet, ezzel jelezve, hogy figyelek.

* Louis*

Már 1 és fél órája itt vagyok Harrynél. Nagy nyugalomban fekszünk az ágyán. Olyan idilli pillanat, hogy természetesen a telefonja pittyegő hangja bezavar. Hazz nagyot sóhajtva engedi el a kezem, és egy gyors csókot adva lemászik az ágyról.

- Mit keres a földön e telód?

- Ide dobtam... – felelte úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Felkapta, és megnézte ki keresi. Kissé megfeszült, és homlokát ráncolva olvasta. Aztán megint pittyegett. Vajon kivel írogat?  Vágni lehetett volna a feszültséget körülötte. Egy nagyot sóhajtott, és a telóját ugyanúgy a földre dobva visszajött hozzám. Elmosolyodott, de nem az a kedves volt, hanem a fájdalmasabbik fajta. Adott egy puszit a homlokomra, eltűrte az odalógó tincseket, és maga mellé húzott.

- Csak most vagy örökre? – kérdeztem. A levélről volt szó. Persze egyből rájött. Szorosan magához szorítva adott egy csókot a hajamba, és lágyan suttogta.

Örökké!

Helló!:) Bocsi a késésért technikai gondok voltak. Remélem nem hagytok el, komizzatok vagy valamilyen jelet hagyjatok ha még itt vagytok!:) feliratkozókat továbbra is örömmel várom! Tami <3