7. fejezet

Helló!:) itt a rész. Mostantól, nem szombaton lesznek részek, hanem hétvégente valamikor. (értsd: vagy péntek vagy szombat vagy vasárnap). Jó olvasást:) <3 Tami.

*Louis szemszöge*

- Szia, Lou!- hallottam meg egy halk hangot. Az Ő hangját…

Lassan megfordultam. Szemeim kikerekedtek mikor megláttam. 2 év alatt nálam egy fejjel magasabb lett, gyönyörű alakja vékony, de izmos volt. A haja a megszokott göndörség helyett egyenes és furcsa kicsit tépetett kusza lett. Az arca megmaradt eredeti formájában. Nálam fiatalabb volt ugyan, de bölcsebbnek látszott pár évvel. Mintha egyetemre járna már. Nem tudtam megszólalni. Ő is engem méregetett, ha jól láttam elidőzött egy darabig a piros tincsemen. A szemembe nézett. Láttam a megbánást, amiért itt hagyott.

˝2 év múlva, ha addigra lecsillapodik a haragod irántam, ugyanezen a napon találkozhatunk a házunknál. Lehet, hogy örökre, de lehet, hogy csak egy órára…˝

A testem magától cselekedett. Megindultunk teljesen egyszerre egymás felé, és a száját az enyémre tapasztotta. Beugrott az emlék az első csókról, ezt most nem szúrhattam el. Visszacsókoltam, közben melegség öntötte el a szívem. Mindenem bizsergett. Mikor szétváltunk, mosolyogva méregetett, és erős karjaiba zárt. Ölelkezésünkbe minden érzelmet belesűrítettünk. A hiányt, a szeretetet, a megbocsátást. Lassan engedtünk a szorításon, és egymás szemébe nézve lágyultunk el.

- Mond, miért kellett itt hagynod? Csak úgy szó nélkül? Miért az igazgatótól tudtam meg? – kérdeztem meg először azt, ami a szívemet nyomja az óta a bizonyos nap óta.

- Nem maradhattam. El kellett mennünk mi hamarabb. Hidd el, ha előbb tudtam volna, akkor sok időt töltünk még együtt. - szomorodott el. – De most gyere! – húzott maga után be a kapun, a házukba. Halkan nyitott be az ajtón. Valószínűleg az egész család itthon lehetett. Óvatosan haladtunk a lépcsőfokokon, szerencsénkre nem nyikorogtak. Egy szoba ajtó előtt elhaladva fényeket pillantottunk meg. Gemma volt. A folyosó végére érve megérkeztünk Harry szobájába, ami egészen rendezett kinézetet mutatott. Szóval, akkor nem most jöttek. Leültem az ágyára, ő pedig mellém. Halványan elmosolyodtam.

- Hiányoztál… - suttogtam.

- Te is Lou!

Szívem összeszorult a név hallatán. Nagyon rég nem hívtak így. Mindig Tommo voltam. Megöleltem, de vigyáztam arra, hogy nehogy valami kellemetlen dolgot tegyek, például nekiessek, és hosszú csókba kényszerítsem. ˝Úgy vagyok vele mintha csak meg öleltél volna˝ jutott eszembe a mondat, ami még akkor hangzott el mikor az első csókunk után megbeszéltük a dolgokat. Ha tudná, hogy én akkor nem ugyanazt gondoltam.

- Hahó, merre jársz? – lengette meg a szemem előtt a kezét.

- Itt vagyok. Csak gondolkoztam. – vontam meg a vállam. – Bongyi. – Vigyorodtam el, és beletúrtam az egyenes hajába. Csak nevetni tudott.

- Ó, igen, és mi ez a te hajaddal?

- Már nem olyan vagyok, mint régen.

- Én sem. – komorodott el. Megfordultam, és odasétáltam az ablakhoz. Most tűnt fel, hogy sötétben vagyunk. Rettenetesen hiányzott már. De egyszerűen nem tudtam magamat türtőztetni. Érezni akartam a leheletét, a puha ajkait és a haját. Átsétálva a szobán, teljesen becsuktam az ajtót. Ránéztem az ágyon heverő fiúra. Ő is engem nézett. Megindultam felé, leheveredtem mellé. Az oldalamra fordulva a kezeimet a hasán pihentettem. Majd lassan cirógatni kezdtem. A nyakára egy puha csókot nyomtam, de ez nem volt elég. Egyre többször érintettem az ajkaimat a bőréhez. Furcsa volt, mert ő is ezt kezdte el csinálni. Nem ellenkezett. Egyre hevesebben faltuk egymást, mikor a nyakamhoz érve a fogát a bőrömbe véste. Szívni kezdte. Eléggé fájt, de nem ellenkeztem. Örültem neki. Mikor elvált a bőrömtől kicsit enyhült a fájdalom. Odakapva a kezemet felszisszentem. Már fel is dagadt. Mikor elkezdtem, nem hittem volna, hogy ő is, ha nem jobban, de akar érezni. Ismét lecsapott, a bőrömet puszilgatta, majd szívta. Halk nyögés hagyta el a számat. Élveztem.

- Ó istenem Hazz, feküdjünk le!

 Már szinte teljesen rajta feküdtem, mikor letolt magáról, és furán méregetett. Akkor döbbentem rá, mit mondtam. Lángba borult az arcom, nagyon szégyelltem magamat.

- Louis, ez mi volt? – kérdezte még mindig döbbenten. Nem tudtam rá mit válaszolni. Felült, és kissé arrébb húzódva méregetett. Én is feljebb kúsztam.

- Bocsáss meg, én csak…

- Kérlek, ne rajtam éld ki a vágyaidat, az utcán van erre több vállalkozó is biztosan.

Leesett állal bámultam. Hogy mii? Na, ez nagyon fájt. Hogyan mondhat ilyet nekem? A szemeimbe könnyek gyűltek. Nem szerettem sírni, de ezt most nem tudtam bent tartani.

- Nem mellesleg van barát nőm. – fejezte be a mondatot.

Minden gondolatom hirtelen megállt. Barát nő? De… akkor… hogy… mi? De azt hittem engem szeret. És különben is, miért hagyta magát, sőt miért csinálta ő is az előbb? Nekem mondja, miközben ő csinálja?

Csak bámultam. Belém hasított a felismerés. Akkorát döbbentem, csoda, hogy nem hallotta meg. Tágra nyílt szemekkel jöttem rá, én tényleg csak egy barát voltam? Csak egy szoba társ, akivel elvolt? Az a csók… tényleg csak egy baráti ölelésnek számított? Vagy akkor tesztelte magát, hogy szeret e? És most is csak úgy nekem esett, mert hiányolta már?

Sosem szeretett!

Hihetetlenkedve néztem rá. Kihasznált. Hagyta, hogy belé szeressek, és itt hagyott, mint egy rongyot. Elsírtam magamat. Felpattantam, és kicsapva az ajtót lefelé indultam. A könnyeim engedélyt nem kérve száguldottak az arcomon. Louis! Louis várj meg! Ne menj el! Lou!  Hallottam meg a hátam mögül. A lépcsőn beért, és elkapta a csuklómat. Felszisszenve fordultam meg. Erős volt a szorítása.

- Engedj el! – ordítottam.

- Mi ez a hang? – hallottam meg 2 helyről is. Gemma irányából, és lentről. Harry szülei bukkantak fel, a testvérével együtt. Mind lent voltak. Kicsit érdekesen nézhettünk ki. A lépcsőn állva Hazz fogja a csuklómat egymással kiabálunk, és én sírok. Bár háttal álltam, biztosan észrevették.

- Louis! Mikor jöttél? – kérdezte Anne. Ezek szerint nem érezték a könnyeimet. Nem válaszoltam. Tekintetem Harryre vándorolt. Elengedett, a szorítás helyét fogdostam. Újra elsírtam magamat. Tovább rohantam, át a lenti emberek között. Harry még mindig a nyomomban volt. Lou! Hallottam meg a hangját. Kifutottam az utcára, és elindultam a betonon. Csöpögött az eső. Mikor úgy éreztem leráztam, lassítottam a tempón. A szemeim homályosak voltak. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Lerogytam a földre. Sosem szeretett!

* Harry *

Elrohant. Hiába álltam az úton, azt várva, mikor jön vissza, csak esett az eső és múlottak a percek. Visszasétáltam a házba. Leültem a földre, közvetlenül az ajtóba, és csak voltam. Éreztem a kérdő pillantásokat, de nem volt erőm válaszolni. Gemma lassan odajött hozzám. Óvatosan megölelt. Mikor úgy érezte végzett arrébb lépett és zöld szemivel méregetett.

- Mit tettél te szerencsétlen? – kérdezte apró mosollyal. Mit mosolyog? Én itt szenvedek, ő pedig mosolyog. Felszenvedtem magam a földről, és lassan megindultam a lépcsőn. A szobámba érve eldőlve az ágyon csuktam le a szemem. Nem tudtam aludni. De egy idő után sikerült. Elnyomott az álom.

*Louis*

2 órányi sírás után azt hiszem megnyugodtam. Felálltam, és elindultam, hogy aludjak egy nagyot, és kiheverjem ezt az egészet. Zaynnel kell lennem, hiszen ő már nem sokat lehet velem.

Halkan róttam az utcákat. Teljesen úgy éreztem magam, mint 3 éve. Remény vesztetten és fölöslegesen. Senkinek sem kellek. A lányok nem érdekelnek, a fiúknak nem kellek… Harry volt az, aki felhozott a mélyről, és a leges legjobb hónapjaimat töltöttem vele. De aztán ő is elhagyott, amitől újra megtörtént minden. Szerintem akkor még rosszabb lett. Elkezdtem Zayn társaságát keresni. Aztán valahogyan Niall kezei fogtak körbe. Ő igazán törődik velem, sosem hagy el. Meg kell hálálnom mindazt, amit adott.

A kolesz hoz érve halkan futottam fel. Nyári szünet lévén 0-24-ben mászkálhatunk ki-be. Ez nagyon jó, főleg mert nem kell már 9-kor a szobánkban unatkozni. A szobánknál megállva benyitottam. Niall halkan szuszogott. Levettem a ruháimat, és elindultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Éppen a nyakamat mostam meg, mikor éles fájdalom hasított az érintett területre. A harapás nyoma. Gyorsan elkészültem, és belekukkantottam a tükörbe. Elszörnyedtem. 3 helyen is lila folt, vörös véraláfutással, és a harapások helye sötétkéken díszelgett.

A szokásos alsógatya mellé felkaptam egy pólót. A kezeimen is vannak piros nyomok, ott ahol leszorított. Nem tudom, hogyan fogom ezt kimagyarázni Niallnek, mert a póló az egyiket nem fedi, közvetlenül a nyakamon. Gondokkal teli sóhaj hagyott el. Nem gondoltam volna akkor, hogy sírni fogok. Sírás közben pedig, hogy még este képes leszek gondolkozni, és úgy tenni mintha meg se történt volna.

Befeküdtem az ágyamba, hamar elnyomott az álom.

* reggel*

- Tommo, ébredj! Menni kell reggelizni! – hallottam meg egy hangot.

- Hagyj! – morogtam, és átfordultam a másik oldalamra. De nem hagyta ennyiben. L e rántotta rólam a takarót, amitől összeborzadtam, mert hűvös volt.

- Gyerünk! – rántott fel.

- Oké fent vagyok! – ültem rá az ágyam szélére. Láttam Niall diadalittas mosolyát.

Míg ő a fürdőbe ment, addig gondoltam a szobában is jó lesz felöltözni. Egy szál alsóban matattam a szekrényemben, kiválasztva a tökéletes felsőt. Mikor vettem fel, arra nem figyeltem, hogy Ni, már végzett. Odajött hozzám, és a pólómat felhúzva méregette a nyakamat és a mellkasomat. Megnyikkanni se mertem. Végighúzta hideg ujjait a sebeken, az érzékeny területnek jól esett a hűvös érintés. A szoba társam a szemembe nézett.

- Ezek honnan vannak??